Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy cár boldogan a palotájában a feleségével és a kisfiával. Azonban egyszer csak meghalt a felesége, és a cár magára maradt a kisfiával, aki folyvást csak sírt az anyja után.

Egy nap, amikor a cár vadászatra készülődött, kisfia a nyakába fonta a két karját és még a szokottnál is keservesebben sírt. A cár megsajnálta a kis cárevicset, és elhatározta, boldoggá teszi azzal, hogy újra házasodik. Elhatározta, hogy talál magának egy kedves nőt, aki szívesen velük élne és gondját viselné a gyereknek. Valahogy sikerült megvigasztalnia a fiát, majd elment vadászni.

Miközben az erdőben járt, rátalált egy kútra, ahol egy csinos, rózsás arcú nő vizet mert tizenkét tökhéjba. A cár csodálkozott, hogy miért tölti meg vízzel a nő a tökhéjakat, így hát rákérdezett.

A nő mosolygott: – Ezzel keresem meg a kenyérre valót! – mondta. – Minden egyes vízzel töltött héjért kapok egy falat kenyeret. Naponta tizenkét falatot keresek így meg.

– És tizenkét falat elég neked egy napra, hogy életben maradj? – kérdezte a cár.

– Nekem magamnak még sok is lenne – felelte a nő – azonban előbb megetetem belőle a kislányomat, majd utána jövök én. Kettőnknek éppen elég ennyi.

A cárt lenyűgözte a dolog, sosem találkozott még ennyire szerény és önzetlen asszonnyal. Ej, jó lenne ő az én kisfiamnak, gondolta magában.

Elmondta az asszonynak, hogy ő a cár, és feleségül kérte, amire az asszony természetesen azonnal igent mondott.

A cár elvitte az asszonyt a palotájába, és még aznap össze is házasodtak, a nő lett az új cárissza.

Az új cárissza kislánya fiatalabb volt, mint a cár kisfia. A két gyermek jó kijött egymással, és jó soruk volt az udvarban. A kis cárevics féltően vigyázott újdonsült kicsike és törékeny húgocskájára. Megpuszilta, amikor a lány beverte a térdét, és megvédte őt, nehogy baja essen. A kis cárevics egy idő után már teljes szívével szerette a mostohahúgát.

Valahányszor a cár hazahozott valami kedves dolgot a palotába – mondjuk egy kosár érett szilvát vagy piros almát – odaadta a gyerekeknek, akik azt igazságosan elosztották egymás közt, nagy egyetértésben.

A cárissza azonban kezdte magát rosszul érezni a palotában. Könnyű élete volt, egészen más, mint amit korábbi életében élt, amikor becsületes kemény munkát kellett végeznie. Itt nem volt mivel elfoglalnia magát, és így egyre borúsabb kedve lett és sötét gondolatok kezdték foglalkoztatni.

Vajon miért is kéne az én lányomnak megosztania a dolgokat a cár fiával, amikor megtarthatna mindent magának? –tűnődött az asszony. Így aztán a kedvetlen cárissza terveket kezdett szövögetni a fiú ellen. Elhatározta, hogy ráveszi a cárt, gyűlölje meg a fiát, és aztán majd űzze is el őt hazulról.

Ahogy egyre inkább gonoszsággal lett tele, az asszony elkezdte valóra váltani a tervét. Elmesélte a férjének, hogy már több napja rémes álmot lát, ami aggasztja őt.

– Álmomban a fiad felnő és ellened fordul – mesélte a cárnak. – Elfoglalja a trónt és téged, engem, és a lányomat pedig a földekre parancsol, hogy ott dolgozzunk napszámosként.

A cárt nyugtalanította, amit a feleségétől hallott. Amikor az álnok asszony látta férje rémült tekintetét, tovább tömte a cár fejét a jövőt jelző álmainak történeteivel. Valahányszor elmesélt egy álmot, az egyre szörnyűségesebb volt. Végül aztán a rémült cár elhatározta, hogy száműzi fiát a palotából, nehogy valóra váljanak az álmok.

Így aztán a cárevicsnek – akiből ekkorra már jóképű fiatalember vált – egyszerű közembernek kellett kiadnia magát és így nekivágnia a nagyvilágnak. Rettenetesen szomorú volt, amiért az apja ilyen rosszul bánt vele.

Utazásai során egyik nap egy barlang közelében töltötte az éjszakát. A barlangban élt egy remete, akinek hosszú szakálla volt, amely egészen a derekáig lógott.

Éjfélkor a cárevics kiáltásokat hallott a barlangból. Megijedt, de hamar összeszedte magát, és úgy gondolta, bárki is kiabál, annak csak az lehet az oka, hogy valami nagy szerencsétlenség érte.

Odarohant a barlanghoz és látta, hogy bent hever a remete a földön. Az öregember betegnek és szomjasnak látszott, és kiáltozott, ahogy csak bírt.

A cár fia elrohant a patakhoz, vizet mert összetett tenyerébe, és rohant vissza felfelé a barlanghoz. Futás közben elesett és beverte a térdét, de azért sikerült egy kevés vizet elvinnie az öregembernek.

A remetének nagyon jólesett a fiatalember kedvessége. – Édes fiam, nem azért kiáltozok, mert beteg és szomjas lennék – mondta – hanem mert annyi sok gonoszság és nyomorúság van a világban. Most boldog vagyok, mert találtam egy embert, aki törődik valakivel, aki nagy magányában búslakodik. Amiért ilyen kedvesen segítettél nekem, kérhetsz cserébe bármit, és én megteszem neked, amennyiben az a hatalmamban áll!

A cárevics elmesélt mindent az idős remetének az ő ármányos mostohaanyjáról, és hogy az miként csapta be az ő apját. – Elemészt engem a bánat –szólt a fiú. – Ha tudsz erre valami orvosságot, könyörgök, áruld el nekem!

A remete átadott a fiúnak egy pásztorsípot, és ezt mondta: – Egy szavadba se kerül! Ez a kis síp fel fog vidítani téged! Ha játszol rajta, vidám lesz tőle a szíved, és valamennyi élő teremtmény körülötted táncolni fog, mindaddig, míg szól a síp!

A cárevics hálásan megköszönte a sípot az öregnek, és azzal tovább indult. Alig várta már, hogy magában legyen és játszhasson rajta.

Ment, egyre csak ment, és amikor azt látta, hogy már senki sincs a közelben, elővette a sípot a zsákjából, hogy kipróbálja. Ahogy játszani kezdett rajta, vidám lett a szíve. Észrevett egy fa magasában egy mókust, és látta, hogy az állat a síp dallamára ugrándozik az ágak közt.

A cárevics ezután bejárta keresztül-kasul a világot. Végtére is aztán munkája is akadt, egy gazdag ember bárányait gondozta. Gazdája rendesen bánt vele, ám mindannyiszor a cárevicsnek eszébe jutott az apja és az otthona, az elszomorította.

Amikor elviselhetetlenné vált számára a bánat, mindig eljátszott egy dallamot a sípján. Arra azonban nagyon vigyázott, hogy ne a karámban játsszon a bárányok közelében, mivel, ha a bárányok meghallották volna a síp zenéjét, elhagyták volna a karámot és táncolva elugráltak volna az erdőbe.

Egyik este, amikor hazatérőben volt a bárányokkal, a cárevics hangos jajgatást hallott a távolból. Amikor odaért a gazdája házához, meglátta, mekkora nagy szerencsétlenség történt.

A gazda találkozott egy csapat erdei tündérrel, akik körben táncolva kolót jártak a hegyoldalban. Ezek a lények sosem engedik meg az embernek, hogy meglessék, ahogy táncolnak. Amikor észrevették, hogy egy halandó rajtakapta őket tánc közben, a tündérek királynője kivájta a gazda mindkét szemét. Így most a gazda épp rettenetes sorsán siránkozott a családjával.

A cárevics elszörnyedt a történteket látva. Elhatározta, hogy megkeresi a gazdája szemeit. Aznap éjjel a karámban hagyta a bárányokat, tett a zsákjába kenyeret, sót, hagymát; és a sípot is beletette, és azzal elindult arra a helyre, amit a gazda leírt neki, amikor beszámolt a gonosz tündérekkel való balvégzetű találkozásáról. A cárevics senkinek nem szólt arról, mit készül tenni vagy merre indul el.

Amikor odaért a helyszínre, a tündérek királynőjét ott találta a hegyoldalban egy tisztás közepén feküdve. Tizenkét gyönyörű tündér épp befonta és kibontotta a királynő haját – a hajfonatok aranyként ragyogtak a holdfényben.

Ahogy a fiú közeledett feléjük, a tündérek abbahagyták a királynő hajának befonását. A királynő, aki addig aludni látszott, most kinyitotta a szemét. Az álnok nők megérezték a fiú jelenlétét.

A cárevicsnek eszébe jutott egy régi találós kérdés a tündérekről, mely így szólt: „Hegyen született, harmat táplálta, nap barnította – ki az?” Gyönyörűek voltak ezek a tündérek, ám ugyanakkor veszélyesek és gonoszak is.

Belenyúlt hát gyorsan a zsákjába és elővette a sípot. Elkezdett játszani rajta, először lassan, majd gyorsabban és még gyorsabban. Ahogy elmúlt a félelme, a játéka egyre bátrabb és hangosabb lett.

A tündérek meglepődve néztek egymásra, és kacagásban törtek ki. Kört formálva elkezdték járni a kolót, repült a lábuk, mintha csak meg lennének babonázva. A cárevics egyre csak játszott a sípján, és a táncoló tündérek levegőhöz sem jutottak.

Egyre csak táncoltak, megállás nélkül, míg a királynőjük el nem kiáltotta magát: – Nem bírom tovább! – próbált kiszállni a kolóból, ám nem volt képes sem kilépni a körből, sem abbahagyni a táncot. A gonosz lelkek immár észrevették, hogy bajban vannak.

– Bárki is vagy, te fiú, könyörgünk, hagyd abba! – kiabálták. – Mutassátok meg nekem, hová rejtettétek a gazdám két szemét! –követelte a cárevics.

A tündérek királynője megesküdött az istenre, hogy nincs nála a gazda két szeme, ám a fiú egy pillanatig sem hitt neki. Játszott hát tovább a sípon.

Végül aztán így szólt a királynő: – Menj el ahhoz a fenyőhöz, amelyre legfényesebben ragyog a hold fénye, és vegyél el annak odújából egy arannyal hímzett, bőrből való zsákot. A zsákban találsz majd egy ezüstdobozt. Az ezüstdobozban van némi gyapot, és azon megleled majd a két szemet, amit keresel!

A fiú követte a királynő szavait, azonban mindvégig szemmel tartotta a tündéreket. Valahányszor eszükbe jutott volna megmozdulni, a fiú belefújt a sípba, mire a tündérek veszettül táncolni kezdtek. A cárevics felment a fenyőfához, elvette az arannyal hímzett bőrzsákot az odúból és megtalálta a zsákban az ezüstdobozt. A dobozbon ott volt a gyapot, melyen ott pihent a fiú gazdájának két szeme.

A fiú felkiáltott örömében, és elindult vissza gazdája házához, útközben mindvégig játszott a sípján és énekelt.

A cárevics visszatért gazdája házához, és a vak öreg visszakapta a látását. Megölelte a gazda a szolgáját, odarohant a kincsesládájához és aranyat szórt a fiatalemberre. – Fogadd el ezt jutalomért azért, amit értem tettél! – szólt boldogan.

A cárevics azonban visszautasította a jutalmat. Hirtelen most eszébe jutott az apja és a kislány féltestvére, és úgy döntött, itt az ideje, hogy útra keljen. Annyit mondott a gazdának, hogy nincs másra szüksége, mint egy jó lóra, és hősnek való fegyverre, mivel ő elhatározta, hogy be akarja járni a világot, hogy jócselekedeteket hajtson végre.

Gazdája szíves örömest teljesítette a fiú kívánságát, és azzal a cárevics ismét elkezdte járni a világot. Megmentett sok cár királylányt sok szörnyű sárkánytól. Adott enni a szegényeknek és kiszabadította az igazságtalanul börtönben senyvedőket. Messze földön híre ment, hogy van egy bátor fiatal, aki harcol a bajban levőkért, és megvédelmezi a gyengéket az erős ellentől. Eleinte kevesebben, aztán egyre többen kérték a fiú segítségét. Voltak köztük egyszerű népek, de gazdag cárok is.

Egy napon követ érkezett a fiúhoz az apjától, a cártól. A fiatal harcoshoz küldte el a cár a követet, nem tudott róla, hogy az voltaképp az ő fia. – Hallottuk hírét hősi tetteidnek! – írta a cár az üzenetében. – Az Úr nevében kérjük a segítségedet! Egy tüzet okádó sárkány van itt a birodalmunkban, és azt követeli, adjuk neki lányunkat és a birodalmat! Legjobb bajnokainkat küldtük ellene, hogy vívjanak meg vele, a sárkány azonban mindet széttépte, mintha csak szalmabábok lettek volna! Kérlek, segíts rajtunk, és viszonzásképpen tiéd lehet a birodalmamban bármi, amit csak szeretnél!

Amikor a cárevics meghallotta, hogy apjának segítségre van szüksége, elindult hazafelé. Útközben azon tűnődött, vajon ki is lehet az apja lánya. Úgy vélte, hogy nem lehet más, mint az a lány, akit a mostohaanyja hozott a palotába, amikor hozzáment az apjához. Talán az ő kis húgocskájáról van szó, aki annyira közel állt hozzá. Ha tényleg így van, különösképp készen állt rá, hogy segítsen rajta.

Végül aztán a fiú megérkezett a cár palotája elé. Mindent úgy talált, ahogy az volt, mikor elment, kivéve, hogy az apja jócskán megöregedett, ahogyan a szolgái és a fiú gonosz mostohaanyja is. A cár leányából azonban szépséges fiatal hölgy lett, és az ő boldogságát veszélyeztette most az álnok sárkány.

A fiú udvariasan kifejezte üdvözletét a cárnak. Senki nem ismerte fel benne a cárevicset, és ő sem fedte fel kilétét.

Másnap korán reggel a fiú felkerekedett, hogy találkozott a tűzokádó sárkányal. Ahogy a sárkány meglátta őt, neki rontott lángoló nagy hangon: – Te vagy az, akit immár hosszú ideje keresek!

A sárkány nyilakat lőtt a fiú felé, azonban a cárevics lova letérdelt, és így a nyílvesszők elkerülték a fiú fejét.

Most a cárevics vette elő dárdáját, azonban az kettétört a dühödt fenevad mellén. A küzdelem során a cárevics összes fegyvere eltörött, és ott maradt minden fegyver nélkül. A sárkány gúnyosan felnevetett, és azzal egyenesen nekirontott a fiúnak.

A cárevicsnek hirtelen eszébe jutott az ő varázssípja. Előkapta és játszani kezdett rajta. Aki csak hallotta, minden élő teremtény táncra perdült tőle.

A sárkány sikolyt hallatva remegni kezdett. Ahogy szólt a síp, a sárkány elkezdett összemenni. Egyre kisebb és kisebb lett, és az orrlyukaiból előtörő tűz már csak kis füstpamaccsá változott.

A következő pillanatban már csak akkora volt a sárkány, mint a cárevics lova. Majd aztán már csak akkora, mint egy kutya. Eltelt még egy pillanat, és már csak egy brekegő béka méretű volt, és ott ugrált mérgesen a fiú előtt.

A cárevics egyre csak játszott a sípján, és a sárkány annyira aprócska lett, hogy már semmi sem maradt belőle, csak egy nagy hevesen fel-le ugrálókis táncoló buborék.

Ekkor a cárevics felpattant és bal lábával eltaposta a kis buborékot. Ahogy a buborék kipukkadt, eltűnt a sárkány és a benne lakó gonosz erő. Mindenki nagy boldogsággal vette a hírt, hogy a fészkes fenevadnak vége lett.

A cár megölelte a fiatalembert, és megkérdezte tőle, hová való, ki is ő voltaképpen. Most jött el a pillanat, hogy a cárevics felfedje a titkát. Elmesélte az apjának mindazt, ami történt vele az évek során.

A cár megharagudott a feleségére, hogy az ármánykodást szőtt az ő fia ellen, és azonnal ki akarta végeztetni a nőt. A cárevics azonban kérlelte az apját, hagyja meg a mostohaanyja életét. Igaz, hogy a nő kegyetlen volt ővele, a cáreviccsel, és hogy a hazugságai nagy fájdalmat okoztak neki, ő mégse engedné meg, hogy kedves mostohahúga azt lássa, ilyen mód bánnak az anyjával. Bolond dolog lenne kegyetlenségre kegyetlenséggel felelni.

A cár végül engedett a fia kérésének, ahhoz azonban ragaszkodott, hogy a cárissza büntetést érdemel. Elvált az asszonytól, és megparancsolta neki, hogy térjen vissza a hegyekbe, ahonnan jött. Ott aztán minden áldott nap ismét vizet kelljen töltenie tökhéjakba, hogy megkeresse magának a tizenkét falat kenyeret.

Mivel aztán a gonosz nő leánya nem volt immár a cárevics húga, a cár a fiának adta a lányt, legyenek boldog házasok. Meglett hát Isten akarata, ahogy az lenni szokott a tündérmesékben. A jóság és az igazság győzedelmeskedett.

Távol anyjától, a Föld istennőtől, Démétértől, künn a mezőn játszott Perszephoné, Zeusz leánya. Vele voltak a nagy Ókeranosz gyönyörű lányai, de legszebb volt közöttük ő maga, a Földanya gyermeke. Virágot szedtek: rózsát, violát, sáfrányt meg jácintot a lágyfüvű réten.

Akkor hajtott először sötétvirágú nárciszt a föld – cselből, hogy előkészítse azt, amit az alvilág ura, Hádész tervezett szívében. Fényében ragyogott az új virág, csoda volt látni. Mert gyökeréből száz bimbófű sarjadt, édes illat áradt ki belőle; kacagott tőle az ég, a föld meg a sósvizű tenger. Elbámult a leány, s két karral nyúlt ki feléje, hogy keblére ölelje a csodás játékszert…

De mennydörögve nyílt ketté a föld ekkor, s hirtelen ott termett a sötét nárcisz helyén az alvilág királya, Hádész. Fölkapta a leányt, s már száguldott is vele: tüzes paripái röpülve vitték aranyos szekerén.

Sírva kiáltott, sikoltott Perszephoné: hívta apját, Zeusz istent, mentse meg őt. De nem hallotta szavát a sötétfelhős, villámkedvelő Zeusz, mert szent templomában fogadta éppen a földi emberek imáját, bőkezű áldozatát. Csak az éj leánya, Hekaté hallotta barlangjából a leány hangját, meg a Napisten, Héliosz látta a magasból, hogyan viszi magával szekerén Hádész Perszephonét, mert előre odaígérte már neki a leányt Zeusz.

Amíg látta a földet Démétér leánya, meg az ég csillagait, a messzezúgó tenger vizét és a napot, addig hitte még, hogy viszontlátja majd anyját meg az Olümposz isteneit. Csak akkor szorult össze a szíve igazán, amikor eltűnt vele Hádész a föld alatt.

Zúgtak az erdők a hegyen, morajlott a tenger, és sóhajtott a föld Perszephoné kiáltásától. Meghallotta ezt már anyja, a szőkehajú istennő, Démétér is. Éles kín hasított szívébe, letépte fejéről fátylát, földre vetette kék köpenyét, úgy sietett, repült, mint a madár, hogy megkeresse elveszett lányát szárazon vagy vízen. De senki se volt, se isten, se ember, aki megmondta volna neki, hová lett elrabolt gyermeke.

Kilenc napig járt a földön szerteszét Démétér két lobogó fáklyával kezében, úgy kereste, kutatta Perszephoné nyomát. Se nem evett, se nem ivott ezalatt; ambrózia, nektár nem érintette ajkát, fürdő sem frissítette fáradt tagjait.

A tizedik napon végre eljött hozzá az éj leánya, Hekaté. De ő is csak annyit mondhatott: hallotta az elraboltnak hangját, sikoltozását. Isten vitte-e magával vagy ember, nem tudja, nem látta. Együtt mentek el most mind a ketten a Napistenhez, Hélioszhoz, hogy tanácsot kérjenek tőle. Nem tudja-e, hová lett Perszephoné? Hiszen ő mindig mindent lát a magasból, amikor fényes sugaraival megvilágítja a földet.

Megszánta Héliosz a bánatos anyát, s őszintén elmondott neki mindent, amit tudott. A halottak fejedelme, Hádész vitte magával a lányt erőszakkal. De tudott erről Zeusz is előre. Hiszen ő maga ígérte meg Hádésznek: hozzáadja feleségül Démétér leányát. Ne búsuljon hát a szőke Démétér, mert méltó férje lesz leányának az alvilág királya, a nagy Hádész isten.

Még szomorúbb lett erre szívében az istennő. Bús harag áradt szét keblében a nagy Zeusz ellen. Látni se vágyott többé isteni arcot fönn az Olümposzi fényben. Levette magáról az égi világnak minden díszét, és elváltoztatta alakját hosszú időre. Bujdosott a földön céltalanul, hol erre, hol arra, mint vénasszony, kinek sose volt se fia, se lánya.

Így érkezett a bánatos Démétér Eleusziszba, ahol Keleosz volt akkor a király. Leült a város szélén, árnyékos helyen, egy olajfa tövében a kútnál. Nem istennőnek, öreg dajkának nézte, aki látta. Meg is szólították Keleosz leányai, akik vízért jöttek a kútra, s kérték, jöjjön velük apjuk házához. Van édesanyjuknak egy későn született kicsi gyermeke, aki mellé jóságos, gondos dajkát keresnek. Elfogadta az istennő a lányok barátságos hívását, és csakugyan dadája lett egy időre Keleosz fiának, Démophoónnak.

Szerette Démétér a gondjaira bízott gyermeket, és hálából azért, hogy jó szívvel fogadták Keleosz házában, halhatatlanná akarta tenni a csecsemőt. Nem is anyatejjel táplálta nappal, hanem ambróziával, mintha istenek gyermeke volna. Éjszaka meg, amikor senki se látta, tűzbe tartotta, mint fáklyát, úgy edzette a halhatatlanságra. Nem is sírt közben a gyermek. Jólesett neki a tűz lángja, mert ébredezett már benne az örökkévaló istenek elpusztíthatatlan természete. Szépen növekedett, gyarapodott is közben.

De mégse sikerült Démétér jószándékú terve: nem tehette halhatatlanná Keleosz fiát. Egyszer ugyanis éjszaka fölébredt a gyermek anyja, és látni akarta fiát. Kilépett a hálószobából, de rosszkor jött: éppen akkor fürdette tűzben a csecsemőt a dajka. Ijedten kezdett kiáltozni az anya, hogy, jaj, megöli a gyermekét az idegen asszony! Megharagudott erre Démétér, azonnal kiemelte a tűzből a kisfiút, és az anya lábai elé rakta:

– Ostoba asszony! Halhatatlan istenné tettem volna a fiadat, ha nem zavarsz meg munkámban. De te semmivé tetted művemet. Most már ugyanolyan halandó ember marad a gyermek, mint amilyenek ti vagytok. Örökké tisztelni fogják ugyan még a halála után is, mert én tápláltam, gondoztam őt gyermekségében, de a halhatatlanságtól te magad fosztottad meg fiadat. Rólam pedig azt ne higgyétek, hogy földi halandó asszony, egyszerű dajka vagyok. A Földanya, Démétér vagyok én. Csak általam élnek a földi halandó emberek, mert én táplálom kedves életüket szüntelenül. Elhagyom most házatokat, de megparancsolom mindnyájatoknak: építsen nekem az egész nép templomot és oltárt a városon kívül. Én pedig megtanítalak majd benneteket arra, milyen áldozatot kell bemutatnotok évről évre a nekem szentelt, új templomban.

Levetette magáról most az istennő vénasszony külsejét, fölmagasodva égi fényben ragyogott már. Dús, szőke haj omlott vállaira, vágyakozást keltő illat szállt szét köpenyéről, s el nem enyésző isteni termete, mint a villámfény, úgy töltötte be ragyogással a házat. Térdre borultak előtte, ő meg befejezve szavát, elvonult Keleosz házából.

Egész éjjel virrasztva engesztelte utána imával a bosszús Démétér anyát a király és házanép. Amikor meg fölragyogott a hajnal, összegyűlt az egész nép, hogy fölépítse Eleusziszban a széphajú Démétér templomát, oltárát.

Állott már a szent Eleusziszban Démétér gyönyörű temploma, de nem örült még szívében az istennő. Egyre kesergett még most is, elrabolt lányát siratta, a szép Perszephonéra vágyott a lelke. Ült egyedül, messze magában, távol a boldog olümposziaktól, és keserű kín marcangolta szívét. Nem is törődött már a vetéssel, gabonával, az aranykalászos búzamezőkkel, nem táplálta tovább a földi halandó népet. Hiába szántott a földműves, a görbe ekéket is hasztalanul húzták az ökrök: kiszáradt vagy elrothadt a földbe vetett mag, nem lett belőle áldott élet, gyönyörű termés. Éhínség pusztított a földön, hullottak az emberek, mint ősszel a legyek. Már a boldog olümposziak se kaptak áldozatot, ajándékot a föld népétől, az emberektől. Pusztulás, éhhalál fenyegette a világot.

Látta már ezt a világ ura, a magasban mennydörgő, bölcs Zeusz is. Ezért elküldte hírnökét, az aranyszárnyú Íriszt: menjen, vigasztalja szép szóval a szomorú Démétért, és kérje meg a nagy Földanyát, jöjjön föl végre közéjük, az istenek fényes gyülekezetébe. El is ment Írisz Zeusz parancsára, és szelíd szavakkal engesztelte, kérlelte a bánatos, haragvó anyát.

De a szőke Démétér nem hallgatott a kérlelő szóra, haraggal küldte vissza Zeusz engesztelő követét. Még meg is esküdött előtte erős esküvéssel: se a fényes Olümposzra nem megy föl addig, se a földből termést nem sarjaszt, gabonát, gyümölcsöt nem érlel, amíg széparcú lányát vissza nem kapja, újra nem látja.

Belátta a bölcs Zeusz, hogy a nagy Földistennő haragjával az égiek sem dacolhatnak. Helyre kell állítani a halhatatlan istenek békéjét, rendjét, egymás iránt tanúsított tiszteletét, jóindulatát. Mert az istenek viszálya, egymás ellen forduló haragja a jól megépített világ örök rendjét teszi kockára.

Ezért parancsot adott most a bölcs Zeusz fiának, Hermésznek, a szárnyas sarukon járó gyorslábú istennek: menjen azonnal a föld alá, az alvilági királyhoz, Hádészhez – hiszen ő járja úgyis mindig ezt az utat, amikor egy-egy elhunyt árnyát viszi át a túlvilágra —, és hívja vissza tőle Perszephonét. Hadd lássa újra gyermekét az anya, Démétér, és szűnjön meg haragja a földi emberek meg az istenek ellen.

Ment is azonnal Hermész a rejtelmes, mély, föld alatti világba, messzire hagyván a fényes Olümposzt, meg a földi emberek tanyáit, városait, falvait. Ő az egyetlen isten a boldog égilakók közt, aki nem riad vissza Hádész iszonyú birodalmától.

Megérkezvén aztán a halottak közé, odaállt az arany vesszős Hermész a rettenetes király elé, és így szólt hozzá:

— Éjfekete hajú, sötét Hádész, királya mindazoknak, akik az életből eltávoznak! Zeusz atya küldött hozzád, hogy elvezessem tőled a szép Perszphonét, föl újra a fényes napvilágra, mert a hatalmas istennő, Démétér, a leánynak anyja, erősen bánkódik utána szívében. Nem kíméli bánatos haragja sem az embert, sem az istent. Nem terem gyümölcsöt a föld, aranykalászos búza nem ringatózik a szélben, oda már az emberek vetése, reménye. Éhhalál pusztít a földön. Nem is tudnak már ajándékot adni a földi emberek a boldog isteneknek. Jóillatú áldozatok füstje nem száll az ég felé, üresek a templomok, hidegek az oltárok, mert haragszik erősen Démétér a világra. Ki kell hát engesztelnünk a nagy istennőt, hogy újra viruljon a föld, bőség, béke legyen emberek és istenek között. Ezért hallgass Zeusz tanácsára, rettenetes király, Hádész, és add ide a leányt, hadd vigyem vissza anyjához.

Barátságosan fogadta a holtak fejedelme, Hádész a nagy Zeusz követét. Meghallgatta Hermész okos szavait, és nem is szállt szembe az égi király parancsával. Megengedte, hogy visszatérjen Perszephoné újra anyjához, a nagy Démétérhez. De mégsem akarta végleg elveszíteni azt, akit egyszer már magához ragadott. Azt kívánta: ha fölmegy is Perszephoné újra a napsütötte földre, az élők közé, vagy akár a fényes olümposzi körbe, mégse legyen maradása ott fönn örökre. Fogja el majd szívét a vágy újra, hogy megint visszatérjen a csöndes holtak közé. Ezért titkon úgy intézte, hogy mielőtt útra kel a felesége az aranyvesszős Hermésszel, ízlelje meg a túlvilági gránátalma magvát. Mert aki egyszer evett a gránátalmamagból, az soha többé el nem felejti Hádész csöndes birodalmát.

Boldog volt Perszephoné, hogy visszaereszti Hádész az anyjához, a szőkehajú Démétérhez. Nem is ellenkezett már, amikor az alvilági király eléje tette a gránátalmamagvakat, ízlelje meg őket. Szívesen evett belőlük a leány, hogy kedvére tegyen annak, aki teljesíti szíve vágyát. Nem tudta, hogy éppen ezért kell majd később mégis visszatérnie a csöndes holtak közé.

Befogta aztán Hádész éjfekete tüzes paripáit az aranyos szekérbe, és kezébe adta Hermésznek a gyeplőt meg az ostort. Föllépett a leány is Hermész mellé a szekérbe, a lovak meg elvágtattak velük, föl a napsütötte földre; vitték őket sebesen hegyen-völgyön, tengeren, folyón és mezőn át egyenesen Eleusziszba, Démétér szentélyéhez. Ott várt az istennő kedves leányára, új templomában, amelyet Keleosz népe emelt a parancsára.

Boldogan ölelte keblére az anya elveszett gyermekét. Egyszerre megenyhült haragja, s békét is kötött szívében istennel és emberrel. Megint kizöldült a föld, sarjadt a vetés, érett a kalász, és gyümölcs virult a fákon, mert újra boldogan ontotta már magából ajándékát Démétér a földi népnek. Újra elküldte ekkor a bölcs Zeusz követét Deméter anyához, és hívta szép szóval: jöjjön föl leányával együtt az Olümposzra. Mert el kellett még döntenie az istenek és emberek atyjának: kié legyen a leány? Anyjáé-e, a nagy istennőé, vagy azé, aki elvitte és mint kedves feleségét magához ragadta, Hádész istené?

Meg is jelent ekkor az Olümposzon, a nagy istenek gyülekezetében, Démétér meg a leánya, Perszephoné. Zeusz pedig kihirdette előttük megmásíthatatlan akaratát:

— Legyen Perszephoné, mint Hádész felesége, az alvilág hatalmas királynője, az élők réme. Töltse lenn a föld alatt, férje oldalán, a holtak sötét birodalmában az év egyharmadát. Hiszen meg is ízlelte már a gránátalma magvát! De ne hagyja el végleg anyját se, a nagy Földistennőt. Minden évben, ha eljön a szép tavasz, jöjjön föl ő is, Perszephoné, a napsütötte földre, és örüljön anyja oldalán, mint minden halhatatlan isten, a földön viruló életnek.

Helyeselték a döntést az istenek mind, és megnyugodott ebben a leány anyja, Démétér, meg a sötéthajú Hádész is.